Pula Bárkakikötő
Július 27. (Előkészületek)
Pula - Bárkakert
Első látogatás Pulán
Már az első mondatban meg kell változtatnom a címben leírtakat. Igazából nemrég jöttem haza a horvátországi Pulából, de mindenki sejtheti, hogy itt most nem erről van szó. Mindenesetre örültem, hogy azt kaptam feladatomnak, csináljak képeket Puláról.
Az odaút egy kissé kacifántos volt. Az ilyenekre mondják az embernek, hogy majd az idő megszépíti az emléket. Körülbelül egy órakor, ebéd után indulhattunk, de nem is sejtettük, mi vár ránk. Másfél órát kellett sétálnunk a tűző napon, néha az autóút mellett, néha a kukoricáson át.
A megérkezés örömteli pillanatát semmihez sem tudnám hasonlítani. Mikor megláttuk a falut jelző táblát, mindannyian felsóhajtottunk, és szaporábban lépkedtünk, egy bolt reményében.
Boltot találtunk, bár először zárva volt, de pár perc múlva visszajött a tulajdonos, és kiszolgált minket.
Miután kipihentük az út fáradalmait, munkához láttunk, és elindultunk egy kisebb felfedezőútra. A faluban nem sok nyomát találtuk a készülődésnek, csak néhány mobil wc, és egy akkor a faluba vitt üdítőital-automata mutatta nekünk azt, hogy holnap kezdődik a Művészetek Völgye. A helyieken látszott, hogy várják az ide érkező turistákat, pár kertben ki volt írva, hogy: „Sátorhely kiadó”. Bár nem kifejezetten Pulára jellemző, de a többi faluban sok vendéglátóhely van, ahol az emberek lángossal és palacsintával csillapíthatják éhségüket.
A hangulat a városban egyelőre nem volt annyira meghatározó, nem különösebben lehetett érezni a lázas készülődést, inkább a nyugodtságot tudnám kiemelni, ez nekem szembetűnőbb volt.
Sok kiállítást nézhetnek meg az odatévedő, kulturálódni vágyó emberek, de csak a faluban sétálva is nagy élményt nyújt a régi épületek nézegetése. Meglepő, hogy egy utcában mennyi különleges épület lehet. Persze aki faluban él, annak ez lehet, hogy nem tűnne fel, de nekem, aki a nagyvárosi környezethez van szokva, az egész olyan különlegesnek tűnt. Egy békés, szép falut láttam magam előtt, amit nemsokára ellepnek a turisták, felpezsdül az élet, és egy hétig átveszi a csönd helyét a zsongás, nyüzsgés.
A stoppolásból derült még ki, hogy nem egy nagyvárosban járunk. Elég bizonytalanul álltam ehhez a dologhoz, nem hittem benne, hogy valaki is fel fog minket venni. Meglepetésemre már negyed óra után megállt nekünk valaki. A tapasztalt völgylakók sokszor mesélték ezt nekünk, de én valahogy nem tudtam elhinni. Hiszen semmi haszna nem származik abból valakinek, hogy felvesz minket, és hazavisz.
Úgy látszik, ez egy olyan dolog, amit még nem sikerült átvenni itt-tartózkodásom alatt a környéken élő emberektől. A felfogás. Az, hogy mindenkihez kedvesen és segítőkészen állnak. Szeretném, ha a nagyvárosi emberek ezt egyszer megtanulnák.
Dávid Szandra
Pula
Nagyon zavaros itt minden. Mindenki beszél, és kopognak a klaviatúrák az ideges ujjak alatt. Alig van fény, néha elmegy az áram, meg persze lassú a rendszer.
Nehéz napon vagyok túl. Valami kedves írással kellene kezdenem az itteni pályafutásomat, hiszen egy nyugodt, békés kis faluban jártam, valahol a völgyben. A Művészetek Völgyére való készülődésnek még nyomait sem vettük észre ottjártunkkor. Minek is mentünk le így, minden valamirevaló esemény előtt? Átérezni a falu hangulatát…
Hangulat... Abszolút nem érdekelt, mire leértünk. Közel kétórányi sétán voltunk túl. Tűző napon, főút mellett, néha kukoricásokon keresztül. Minden harmadik percben felmerült bennünk a gondolat: mi van, ha rossz irányba megyünk. Semmi civilizáció, semmi víz, semmi kaja, semmi segítség.
Kukoricakukoricakukorica…napraforgó. Micsoda változatosság! Végtére is, ha esetleg mégis rossz irányba megyünk, és a térerő is elhagy minket (az autósok jószándékára nem is alapozva), tengődünk majd, de legalább lesz zsenge kukoricánk… meg az útmenti cickafarkak is. Fantasztikus teát lehet belőle csinálni, persze, csak ha valami más gazzal keveri az ember, mert önmagában keserű. Ez is a drága édesanyám tanítása. Egyszerű a túlélés ennyi háttérismerettel, itt a vadonban…
Aszfaltaszfaltaszfalt…por. Száraz növénycsonkokat rotál egy traktorszerű izé. Biztos hasznos dolgot művel, de a felkavart homoktól fuldoklik a fél autóút. Nem baj, egészségesek vagyunk, kirándulunk, és még izzadunk is. Izzadni pedig jó, hiszen a sok méreganyag, többé-kevésbé észrevehetően távozik a szervezetből. Lehet, hogy a hőgutaveszély már 90%-os, de a jóból sosem elég…
És végre, végre, az édes másfél óra beteljesedéséhez közel, megpillantjuk a templomtornyot. Istenem, szeretlek Téged! Nem is gondolnád, hogy a reményt a házaddal hoztad el!
Azonnal odarohantunk az első, helybélinek vélt lakoshoz, és megtudakoltuk a legközelebbi olyan intézmény helyét, ahol valami folyékony beszerezhető.
Felszenvedtük magunkat a dombtetőre, és berontottunk a bolt ajtaján. Vagyis rontottunk volna, ha azonnal nem kenődünk fel rá…
De hát az van kiírva, hogy nyitva!… „Jó, jó, jövök már, nem kell úgy türelmetlenkedni…” -
tolakodott az ajtóhoz egy középkorú hölgy.
Tőlünk? Türelmet? Ezek után? Ugyan…
A fényképezés már más volt. Kezdtük úgy érezni, hogy a nyugalom ténylegesen átveszi a helyet a lelkünkben, és fél óra múlva már csak röhögtünk az egészen, hogy milyen szerencsétlenek vagyunk, és ezt már nem is lehetne jobb dologgal megkoronázni, mint a stoppolás.
Soha életemben nem stoppoltam még, így egész vegyes érzelmeim voltak a dologgal kapcsolatban… Na jó. Baromira féltem. Sajnos nem bízom az emberekben.
Az első negyed órában úgy tűnt, hogy újra gyalog kelünk útra, amikor megállt egy sötétkék Opel. Légkondi, krémszínű bőrülés, hanyatt dobtam magam…
A férfi korrekt volt, elhozott minket, ameddig lehetett, és mindenki boldogan szállt ki a kocsiból, azzal a megnyugtató érzéssel, hogy munkájának egy jelentős szakasza elvégeztetett.
Pár méter megtétele után ráeszméltem, hogy valami nem stimmel a kezemmel. Nem fityeg benne a fényképezőm…
Németi Fanni