Vigántpetend készülődik
Július 27. (Előkészületek)
Vigántpetend - Tókert
Vigántpetend rendezvény előtti utolsó napja
Vigántpetend felé vettem az irányt, mert kíváncsi voltam, hogy a közelgő Művészetek Völgye rendezvényre való készülődéssel miként állnak a kiállítók.
Megérkezésemkor a sörsátor felállításával az építők nagyon jól haladtak. Éppen cipelték be a csapológépeket. A közelében elhelyezkedő bódék közül csak pár készült el, de lassan csordogáltak befelé az újabb és újabb résztvevők.
A falubeliek viselkedésén nem látszódott semmi izgalom. Mintha egy átlagos napon látogatnám meg a falut, az idősebbek árnyékba húzódva beszélgettek, és figyeltek rám mint turistára. Igazán furcsa volt, hogy a szemből érkező emberek széles mosolygás közepette kedvesen és érdeklődve köszöntek rám. Egy hölgy éppen a boltba igyekezett, kezében tartott kicsi muskátliját szerette volna eladni. Szóba elegyedtem vele, és közben mesélt az életéről. A pesti emberekhez képest ez a közösség olyan, mint egy nagycsalád. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki tud egy-két érdekes dolgot a másikról.
Ahogy egyre közeledtem a falu közepe felé, észrevettem az Artchaika Egyesület Kiállítását. Egy úriember pakolta ki éppen az eladásra szánt készítményeit, melyek kerámiából és különböző csontokból készültek. Roppant érdekesnek találtam a kis falusi ház és a rá kiaggatott állatkoponyák együttesét. A kert végében elhelyezkedő csap a kint dolgozó férfinek a túlélést jelenthette. Ottlétemkor nagy megkönnyebbüléssel tekintett a kézzel tákolt kutacskára, és lehűtötte testét annak hideg vizével.
A főútról való letéréskor láttam meg a falu kevésbé büszke arcát. A kerítés rozsdás és hiányos volt, de az ott élőket ez nem zavarta. A gyűrűn belülről vidám gyermekkacaj hallatszódott ki. Láttam rajtuk, hogy a kerítés őket sem zavarja, önfeledten játszottak egy kicsi kutyával. Körülnéztem, és úgy döntöttem, visszafordulok, még mielőtt egy olyan házhoz érek, ahol szintén hiányos a kerítés, és egy hatalmas eb vicsorgó fejével nézek farkasszemet.
Ahogy sétáltam visszafelé, újra felderengtek az elmúlt egy óra emlékei, az idős hölgy, az olvadt aszfalt, és az árnyékban hűsölő öregek. Vigántpetend arca inkább hasonlított egy átlagos idősödő falura, mint egy országos rendezvénynek helyet adó településre.
Balog Dávid
Kezdeti nehézségek
Az odaút szörnyű volt. Kezdetben hat fővel indultunk el a Magtárból Vigántpetend csendjébe. Félúton elvált a bűvös hatos és hárman folytattuk tovább máris fárasztó utunkat.
Mivel a térképen csak húsz centiméteresnek tűnt az út, ezért vígan sétáltunk a döglesztő melegben. A főúton csoszogva ki-kiraktuk kezünket. Hüvelykujjunkkal az ég felé meredve próbáltunk stoppolni. Vidáman hallgattuk a szintén vidáman dudáló autósokat. Bizonyára kiszemeltek engem és dudaszóval fejezték ki irántam érzett tetszésüket. Az első öt kilométer után fáradni kezdtünk, de hittük, hogy elérjük célunkat. Ebbe a gondolatba fektetett hitünk hamar elszállt, amikor újabb 5 km fárasztotta a cipőnkben felforrt lábunkat. Mikor a huszadik kilométerkövet elértük, már a hőguta kerülgetett minket. Úgy hittük, soha nem érünk a célba és akkor megpillantottuk a falu tábláját. Pula. Igen, ez volt, amire mindannyian vártunk. Ez volt utunk célja, hogy végre odaérjünk ebbe a kis falucskába. Első dolgunk az volt, hogy meglátogassuk az itteni vegyesboltot. Nagy szerencsénk volt, mert érkezésünk pillanatában érkezett a bolti eladó, hogy újra kinyissa a boltot. Barátságosan fogadták az emberek érdeklődésünket. A helyi kőművesek éppen vakoltak, az idős asszonyok kapáltak a kis veteményesükön. Nyugodt és csendes falu. Senki sem siet sehova. A helyiek inkább bevonulnak házukba újságot olvasni vagy esetleg a tikkasztó hőségben egy hideg sör mellett megbeszélni az élet nagy gondjait. Egy magunkfajta pesti fiatalnak az élet itt kihalt. Elgondolkodtam, mit is tudnék kezdeni egy ilyen világban. Az emberek hozzáállása teljes mértékben eltér a fővárosban lakókétól. Nincs zaj, szennyezettség, rongálás. Itt az emberek csak mezőgazdasággal tudnak foglalkozni.
Mikor megvolt a feladatként előírt minimum harminc kép, eldöntöttük, hogy kizárt a vissza séta. A busz csak később jön, ezért maradt a stoppolás. Úgy tűnt, nem fog megállni senki. Fogtam egy tollat és a térkép hátuljára elkezdtem felírogatni úti célunkat. Még be se fejeztem a remekművet, máris megállt nekünk egy autó. Beszálltunk és két perc elteltével már szálláshelyünkön hűsöltünk.
Purwanto Enrico
Vigántpetend készülődik...
A Művészetek Völgyének első állomása nekem Vigántpetend volt. Mindenki lázasan készülődik a nagy eseményre. Sörsátrakat, különféle bódékat állítanak fel, valaki a kertben, zene mellett tüsténkedik.
Ahogy beértem a faluba, egyből egy nagy fatáblára szegeződött a szemem: Kemencében sült lángos. Azonnal lefotóztam. Ez fel is tűnt egy néninek, és megkérdezte, hogy miért fotózom a feliratot? Elmeséltem neki, hogy igazából miért vagyok itt, és kaptam az alkalmon, megkérdeztem, készíthetek-e vele egy riportot. Nagyon segítőkész volt, és lányával együtt válaszoltak pár kérdésemre.
- Mióta készítenek lángost az idelátogató vendégeknek?
- Igazából kilenc éve sütünk lángost, ez egy családi vállalkozás. De itt, a Művészetek Völgyében négy éve jártunk először, akkor is Öcsön. Ott két évet voltunk, utána átjöttünk ide Vigántpetendre, itt is már második éve sütögetünk.
- Ez a főállásuk is?
- Nem, mi csak nyaranként űzzük ezt.
- Népszerű ez a hely, mekkora a forgalma?
- Ez változó, de nem panaszkodunk. Meg persze a Völgyben sok lángosos van. De a miénk különleges, ugyanis láthatják a vendégek, hogyan dagasztjuk meg a tésztát a teknőben, és a többi folyamatot is. Úgymond egy látványpékség folyik nálunk.
- A későbbiekben is részt fognak venni a Művészetek Völgyén mint lángosárusok?
- Persze, nagyon szeretnénk eljönni jövőre is, és bővülni, egyszerre több helyszínen lenni.
- A programokra el szoktak menni, most idén elmennek-e?
- Igen, az esti programokra el szoktunk menni, és idén sem lesz másképp.
Sétáltam tovább, az utcán alig voltak emberek, nem úgy, mint a Szoba kiadó és Zimmer frei táblák, azokból volt egy pár. Ahogy haladtam beljebb, egyre hangosabb zene szólt. Meg is láttam a „tulajdonosát”, az Artchaika Egyesület Kiállítása házat. Bementem, és ott is kérdezősködtem. A szobában nagy volt a rendetlenség, velem egykorú és fiatalabb lányok pakoltak, festettek, készülődtek. Ők öt éve rendszeres résztvevői itt és Kapolcson a Völgynek. Báboznak, üvegfestést tanítanak. Nagyon élvezik, szeretik csinálni.
Ezután még sétáltam egy kicsit, de érdekes dolog nem történt. Ezért visszafordultam, és miközben jöttem, gondolkodtam, vajon hogy fog sikerülni ennek a falunak az egész Művészetek Völgye.
Szalay Gabriella